A fenntarthatóság pedagógiájáról

(Havas Péter)

Pedagógiai kihívás

Napjainkban egy olyan kihívás közelségében vagyunk, amelynek sürgetõ pedagógiai üzenete van. Olyan változások zajlanak le körülöttünk és bennük, amelyeknek az ökológiai és humánökológiai válságjelenségei nevet adtuk. A bioszféra gyötrelmes zavarai, a klímaváltozás, az ózonlyuk, a levegõ- a víz és talajszennyezés, a hatmilliárdnyi emberiség életminõség problémái, az élõ fajok folyamatosan gyorsuló pusztulása, a mindennapi környezeti problémáink sokasága zavart okoznak és életünket rövidítik. A Tiszán levonult ciánszennyezéstõl kezdve a hétköznapi agresszióig, a növekvõ intoleranciáig ívelnek ezek a problémák, felborítva életünk és a természet egyensúlyát, az egykori Harmóniát.
     A pedagógusok emberekkel, emberek életvitelének-értékrendjének formálásával, szokásaik alakításával, nevelésével foglalkoznak, különös felelõsségû feladatuk, hogy ennek a jelenségkörnek az ismeretében alakítsák és fejlesszék pedagógiai tevékenységüket. A fenntarthatóság pedagógiája szükségszerû továbblépés a környezeti nevelés történetében. Ma már nemcsak a természet fenntarthatóságára, hanem a társas-társadalmi problémák megoldására, az emberi konfliktusok kezelésére nevelés is beletartozik pedagógiai tennivalóink közé. Azon az ezredfordulón, amelyen átvezetjük növendékeinket, olyan segítséget kell nyújtsunk számukra, amely felruházza, ellátja és gazdagítja õket eme kihívások kezeléséhez.

Fordulat a környezeti nevelésben

A környezeti nevelésrõl általában eszünkbe jut a környezet megismertetésére, a természet megismertetésére szóló nevelés. A növendékeinket, gyerekeinket a természet jelenségei felé irányítjuk, egyfajta környezeti érzékenyítés, egyfajta természetre való rácsodálkoztatást alakíthatunk ki. Van, aki a környezeti nevelést egy interaktív helyzetnek tekinti, tehát kerüljünk kapcsolatba a környezettel, kerüljünk kapcsolatba a természettel. Megint mások úgy gondolják, hogy ennek a nevelési területnek elsõsorban az jelenti a fõ profilját, hogy a személyes szféra, a természettel, környezettel, saját egészséggel való személyes találkozásban érzelmektõl és értékrendtõl átszõtt helyzetekben történjen meg mindennek a formázása.
     Mi játszódott le 1992 óta, a Rio de Janeiróban megrendezett környezet és fejlõdés világtalálkozót követõen világosan kibontakozik az egész emberiségnek egy elkeseredett felismerése és összefogása annak érdekében, hogy a jövõ kiszámítható, és a jelenben létezõ folyamatok fenntarthatók legyenek. A fenntarthatóság fogalma rendkívül vitatott. A kifejezést nagyon sok értelemben használják. Más értelmû, más jelentéstartalmú e fogalom egy ökológus, egy fizikus, egy teológus és egy környezet-egészségnevelõ számára is. A fenntarthatóságról valószínû egész másképp gondolkozik egy város vezetõje, megint másképp egy kertész, egy régész vagy egy történész. Ezek a folyamatok, amelyek bennünket nevelõket a fenntarthatóság felé vezetnek elsõsorban olyan pedagógiai értékrenddel és célelemekkel segítenek gazdagodni, amelyek a jövõre, a jövõ kihívásaira és a jövõ érdekei szerint formálják és alakítják a mai emberek szokásrendszerét, mentalitását, érzelmi viszonyulásait és kapcsolatait. Kapcsolatait önmagával és másokkal, kapcsolatait az életmódjával és szokásaival, kapcsolatait a fogyasztással, energiával, levegõvel, vízzel, hulladékkal és egyebekkel.

A környezeti nevelés kibõvülõ értelmezése

Úgy tûnik egy paradigmaváltás játszódott le. Ennek a változásnak a lényege a környezeti nevelés fogalmi kibõvülése, tartalmának gazdagodása. Óriási különbség van a hagyományos értelemben vett környezet vagy környezetegészség-nevelés és a fenntarthatóság pedagógiája között. A fenntarthatóság pedagógiájának fogalmában mindenképpen benne van az, hogy a nevelõ, aki végzi a jövõre történõ felkészítést, mindenképpen egy fokozott egészséges környezettudatosságot kell hogy megalapozzon, erõsítsen, kialakítson növendékében. Kell, hogy emellé beépítse a személyes felelõsséget, amely egy belsõ, egy személyes erõ ahhoz, amely a személyes elkötelezettséget jelenti.
     Úgy szoktuk fogalmazni, hogy a gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elv a mai környezetvédelem és a környezetnevelés számára már nem elégséges. Fel kell ismerni azt, hogy nem tulajdonosai vagyunk környezetünknek, földünknek, hanem mintha utasok lennénk itt, mintha egy hatalmas járat utasaiként élnénk együtt és egymással kölcsönhatásban növényekkel, állatokkal, emberekkel, és mindenek elõtt azzal a helyi közösséggel, amelynek környezettel és életminõséggel kapcsolatos lehetõségeit a nevelés állítja be egy olyan irányba és egy olyan értékrend felé, amely ad reményt a gyököknek.
     Szeretném egész rövid vázlatban felvillantani önöknek mi a különbség a környezetegészség-nevelés és a fenntarthatóság pedagógiája között. A tartalma kitágult, kibõvült ennek a jelenségtartalomnak. A tartalma kibõvült azáltal, hogy a külsõ és belsõ, az épített és természeti környezet egyfajta holisztikusan integrált egységbe olvad össze ebben a nevelési törekvésben. A fenntarthatóság pedagógia jelenségnek az idõhöz való viszonya gyökeresen más. Ezt a különösségét tettük vizsgálat alá azáltal, hogy elemeztük a NAT ismeretanyagának idõvonatkozásait, és megpillanthattuk azt, hogy bizony azok a tananyagelemek, amelyek a NAT-ban szerepelnek, 85-88%-ban a múltra vonatkozó ismeretek, ismeretkörök, felismerések. Mindössze 7-8% vonatkozik a jelennel és elenyészõ pici réteg a jövõvel. Ez aggodalomra ad okot, és erõt ad ahhoz, hogy radikális változtatást vigyünk be. A fenntarthatóság pedagógiája egy olyan tanítási, nevelési törekvés, amelyben a jövõképeknek, az alternatív jövõképeknek sokkal határozottabb szerepe van azáltal, hogy a növendékek figyelmét a napi cselekedeteik és életvitelük megítélésében a jövõ felõl végezheti el. Növendékeink figyelmét a várható jövõbeli következményekre, életvitelük és közös életvitelünk jövõbeli következményeire fordítjuk. Ez bevezet a megelõzés elvû, a prevenció elvû nevelésbe, ahol a jelent a jövõ felõl vizsgáljuk. A 6-18 évesek számára hallatlan lelkesítõ érzés, hogy a jelenben csináljuk a jövõt, de ezt nekünk felnõtteknek is fel kellene ismernünk, és eszerint kellene élnünk.
     Kitágul a tér azáltal, hogy ennek a pedagógiai rendszernek a helyi és távolabbi vonatkozások finom összehangolódásával egész univerzum tágasságú gondok és gondolatok is meg kell hogy jelenjenek, valamint hatalmas változások játszódnak le a módszertanban, a módszerek változása végül a paradigmák váltásához vezet.

A természet megszerettetésén túl

A konvencionális pedagógia, a hagyományos környezeti nevelés középpontjában a természet megszerettetése, a természet iránti pozitív attitûdök alakítása áll. A természet iránti rajongás, a „titokranyitottság”, a természettel fenntartott szoros kapcsolatok számos pedagógiai program mélyén rejlõ törekvések. A Nemzeti Parkok, az Állatkertek, az Erdei Iskolák és terepgyakorlatok munkaprogramjaiban a természethez személyes erõkkel való kötõdés kiépítése szerepel. Az újabb szakirodalomban (elsõsorban John Fien és T. Mellor munkái) az a gondolat vetõdik fel, hogy az Újkor természetre alapozott oktatása romantikus légvárépítés kockázatát hordozza. A tanulók figyelmét kizárólag a természetre koncentrálni nagy hiba, hiszen a szélesebb társadalmi és gazdasági-politológiai összefüggések felismerése és azokban való eligazodás képessége nélkül semmilyen természeti probléma nem kezelhetõ. A Nemzeti Parkok pedagógiájában a parkok földterületein élõ és gazdálkodó emberek és közösségek sorsa, konfliktusai, a joggal és a park érdekeivel való ütközése legalább olyan fontos jelenségkör, mint a nagykócsag életmódja vagy az õsborókás társulásai. A nemzeti parkok létesítésének és fenntartásának tanulsága egyben pedagógiai üzenete – a fenntarthatósággal kapcsolatban – nem a természet õserejében és szépségében való romantikus gyönyörködés, hanem annak a küzdelemnek a megpillantása, amely a parkot fenntartani akaró központi szándék és a helyi érdekeket képviselõk közötti harc. A természettel való szoros kapcsolat elõsegíthetik a tanulók erõs kötõdését a Földhöz, a természeti környezethez és fokozzák a cselekvési vágyat. Ugyanakkor egészen világos, hogy ez a romantikus természetszemlélet automatikusan semmilyen eredményre nem vezet, ha nem kapcsolódik politikai lelkiismerettel, társadalmi valóságismerettel, konfliktuskezelési készségekkel. A fenntarthatóság pedagógiájának kerete valójában a társadalomismeretre irányul, és az állampolgári nevelést megtestesítõ folyamathoz kapcsolódik – amelyben a politikai, közgazdasági, környezeti konfliktusok társadalmi kezelése válik tananyaggá. Azok az iskolák, amelyekben a tanulók részvételi demokráciát tanulhatnak azáltal, hogy aktívan bevonódnak az iskolai konfliktusok kezelésébe és döntésekbe – lényegében a fenntarthatóságra készítik fel növendékeiket. A tanulókat ezekben az iskolákban partner-szerû kapcsolatokban segítik hozzá a civil (polgári) magatartásformák megtanulásához és gyakorlásához. A nevelés helyi céljai között szerepelnie kell annak, hogy a tanulók ismerjék fel azokat az akadályokat, problémákat, amelyek a fenntarthatóságot ellehetetlenítik. Ez lényegében a kritikus gondolkodás fejlesztésével összekapcsolódó nevelési tevékenység. A környezeti állampolgárságra irányuló nevelés elsõsorban az oktatásban, a tanítási-tanulási folyamatban jelent hatékonyság növekedést, a tananyag tartalmi modernizációjában és a módszerek kibõvülésében. Sokan úgy gondolták korábban, hogy a környezeti nevelés során a tanulóknak (és az iskolának) a helyi környezeti problémák megoldásába kell aktívan bekapcsolódnia. Ma ezt egyre többen úgy látják, hogy ez nem az iskola feladata, mert nem is lehet a nevelõintézmény feladata a társadalompolitikai problémáinak megoldása. Ahogy nem az iskola feladata a világ jobbá tétele sem a tanulók bevonásával. Az iskola – intézményi minõségében – az energiatakarékosság, a használt elemek összegyûjtése, a hulladékok szortírozása által még nem válik „zölddé”. A kritikus tényezõ az, hogy a tanuló az ilyesfajta tevékenységben való részvételbõl mit tanul meg. Az iskolában a tanulás elsõdlegessége a legfontosabb küldetés. A fenntartható fejlõdést képviselõ pedagógiai gyakorlat elõsegíti a civil társadalomban való részvételt, hiszen azokat a készségeket és attitûdöket fejleszti, amelyek az aktív, felelõs állampolgári életvitelhez szükségesek.
     A pedagógiai gyakorlatban a helyi közösségekhez való kapcsolódás új formái alakulnak ki, amelyek a tanulókat elõkészíti a természeti-társadalmi problémák és konfliktusok kritikus felismerésére és kezelésére.

Iskolán kívüli hatások

A fenntarthatóság pedagógiája a családban kezdõdik. A családban nyilvánvalóan azok az alapvetõ értékek, szokásrendek, viszonyulások alapozódnak meg, amelyek a természettel, egészséggel, mindennapi szokásokkal, az élettel, halállal, a fogyasztással, étkezéssel, betegségekkel szembeni magatartásmódokkal kapcsolatos õsi minták. Erre épül az intézményes nevelés idõszaka, majd következik a kortársi kapcsolatok világa, a szubkultúra, amelybe már belejátszik a tömegtájékoztatás a médiumok munkája, majd ezt színezi, alakítja a munkahelyek sajátos erre a szférára ható hatása. A helyi közösségek környezet és egészségtudatossága azért kiemelkedõen fontos tényezõ számunkra. Az európai közösség felé közeledésünk folyamatában felértékelõdik a civil szféra, a társadalmi erõk, a helyi vagy szakmai szinteken szervezõdõ társaságok, csoportok és szervezetek világa. Ebben a folyamatban a pedagógiai tennivalóink és feladataink elhelyezhetõk, és jól látható, hogy az egészségügy, az egészségvédelem, a környezet- és természetvédelem területén milyen sokféle lehetõség nyílik ehhez a pedagógiai munkához.
     Az intézményes környezetegészség-nevelést illetõen talán elsõk között kellene említeni a Nemzeti Környezet-egészségügyi akcióprogram pedagógiai tevékenységét és a TÉT munkacsoportot1. A TÉT tevékenysége olyan stratégiai ív, amely a helyi problémák, környezeti sajátosságok feltárásával indul, egy pedagógiai transzformációs folyamat megvalósulásával folytatódik és a fenntarthatóság pedagógiai megvalósulásának értékeléséig és a minõségbiztosításáig tart. A jelen problémahelyzet a pedagógia számára mindenképpen kihívás és egyben alkalom az elõbbre lépéshez.

Célok és feladatok a fenntarthatóságra nevelésben2

A fenntarthatóságot, a környezettudatos állampolgár nevelését képviselõ iskolák a helyi pedagógiai programjukban a következõket kell, hogy tartalmazzák:

• a természeti, a társadalmi, a gazdasági és a politikai rendszerek megismerése és az ezekrõl alkotott nézet-és attitûdrendszer formálása a helyi tantervben kiépített módon.

• a környezeti ismeretek és szakértelem, az értékrend és az etikai ítélõképesség fejlesztése, a részvételi demokráciára való alkalmasság, képességek és indítékok kialakítása.

• a kritikai gondolkodás, a konfliktusok kezelése, a személyes életviteli szokások alakulását meghatározó döntési mechanizmus formálása és a tényleges civil részvétel a fenntarthatósághoz történõ hozzájárulás érdekében.

A fenti célokat a következõ szempontok szerint valósíthatjuk meg:

1. A tudatosság szempontja

Ez a kognitív szempont arra hívja fel a figyelmet, hogy épüljön ki koherens és korszerû ismeretrendszer a természet, a társadalom, a gazdasági és politikai rend-szerek közötti összefüggésekrõl, kapcsolatokról. Ez a tudás legyen alapja a fenntarthatóság helyi és globális kérdései, problémái megértésének.

2. Az ismeretek szempontja

Az egyén, a csoportok és a társadalmak különbözõ tapasztalatokra tesznek szert és kompetenciákat szereznek a fenntarthatósággal kapcsolatban. Az ismeretek széles köre magában foglalja mind az elméleti, mind a gyakorlati elemeket, készségeket is.

3. Az értékek szempontja

A tanulókban ki kell alakítsunk olyan értékrendet, amely a fenntarthatósággal kapcsolatos tevékenységet magasan minõsíti, vonzónak és a jövõ szempontjából kívánatosnak mutatja.

4. A szakértelem szempontja

A környezeti állampolgárság kompetenciáinak kiépítése olyan tevékenységeket tesz lehetõvé, amelyek a környezeti problémák észlelésével, azonosításával, a másokkal történõ együttmûködéssel és konfliktusok kezelésével, a problémák megelõzésével és megszüntetésével kapcsolatosak.

5. A részvétel szempontja

Lehetõséget és indítékot kell biztosítanunk a tanulói szakértelem (a környezeti kompetenciák) aktív kifejtéséhez a környezeti állampolgárság területén. A részvételi készségek kiépítése a részvételi folyamatban valósul meg – erre a legalkalmasabb terep az iskolai színterû csoportos döntések világa. A tanulók aktív részvétellel történõ bevonódása az iskolai élet demokratizmusát jelentõsen növeli és kitûnõ nevelési terepe a polgárrá nevelésnek.
     Mindezek a szempontok lehetõvé teszik a pontosabb tervezést és a minõségbiztosítási kritériumok kidolgozását.
     Fel kell ismerjük, hogy ezúttal nemcsak a gyerekkorú emberek nevelésérõl, hanem a bármilyen életkorú emberek fejlesztésérõl, formálásáról, végül önmagunk nevelésérõl és formálásáról is van szó.
     E folyamat elõtt sajnos vannak akadályozó tényezõk. Ezen elemek mindegyike külön-külön fék, zavar a hatékonyságunkat csökkentõ elem. Ezek kiküszöbölését, ezek elhárítását kell szemügyre venni. A fenntarthatóság pedagógiája rendkívül kemény realizmusra, önkontrollra és kritikai gondolkodásra nevel bennünket, nevelõket is.

Lábjegyzetek

1 A TÉT Program a Gyõr-Moson-Sopron megyei Pedagógiai Intézet környezet-egészségnevelési fejlesztõ programja.

2 Felhasználva John Fien: Oktatás a fenntartható jövõért c. tanulmányát (In: A környezeti nevelés Európában, 1999. Körlánc-Infogroup kiadása, Budapest)